Kezdet és vég
Igazságban az igazság által az igazságért. Az igazság keresését önmagadban láthatod, hisz a kezdet s a vég te vagy. Hogy megtaláld összetört szíved darabjait, keresed; s ha kell, lemész a mély tenger vizébe is. Mert a mélységek mélyéből tör fel a forrás, mely tiszta még, s lelkedben ragyog! S ez jó nagyon!
Nincs olyan nap, hogy ne áldanám azt a pillanatot, amelyen apám megérkezett. Szinte bearanyozta az életünket. Mindenkit tudott tanítani, mindenkinek a maga módján. Nem beszélt sokat, de lényéből sugárzott a szeretet, és az erő.
A kicsik gyakran már kora reggel ott kuporogtak a sátra előtt, hogy a következő feladatot kérjék tőle. Magam is elcsodálkoztam ezen, hiszen kisgyerekek voltak, de mégis a tudásszomj akkora volt bennük, amit én még nem láttam gyerekekben.
Amikor apám kijött a sátorból tisztelettel üdvözölték.
Követték mindenhová, mint az árnyék. Megdöbbentő volt. Mind a hárman kiültek az oázis szélére és becsukott szemmel figyeltek befelé. Sokáig ültek ott, majd Fatima megszólalt:
– A kozmikus por idején is éltünk már, és akkor is segítettünk az embereknek, most is ez a dolgunk?
– Igen. – válaszolt apám.
Majd tovább hallgattak. Felkelt a nap, teljes fényével beterítette a tájat.
– A fény áldja meg ezt a napot is! – mondta apám.
A kicsik ismételték.
Amikor már nagyobbak lettek megtanította őket a vívásra, lovaglásra, és gyakran versenyeztek. Ilyenkor mi is kikísértük őket a romvároshoz. Ott szerettek legjobban lenni.
Hosszú estéket töltöttünk ott, és úgy éreztük, hogy soha nem ér véget ez a csoda. Apám sokat mesélt a csillagközi életről. Alig lehetett elképzelni innen a Földről, amit néha mondott. A legjobb volt benne, hogy biztonságot sugárzott. Olyan erő volt benne, amely mellett a halálos veszedelem is csak gyerekjáték.
Egyik este különösen viselkedett, majd váratlanul elköszönt tőlünk.
– Szólítanak, mennem kell. Nem tudom, hogy vissza jövök-e még.
Szótlanul megöleltük egymást.
A gyerekek megérezték, hogy elmegy. Némán odaálltak mellé, egyik az egyik oldalára, másik a másik oldalára, és csak álltak. Fejükkel odabújtak hozzá.
– Apám, nem kísérhetnénk el egy darabon?
Fájdalmas tekintettel rám nézett.
– Boldog vagyok, hogy veletek lehettem. A küldetésem még nem tudom, hogy hova szólít. Hogy itt voltam ajándék volt számomra. Ha a kozmikus tanács úgy dönt, hogy visszajöhetek, akkor itt leszek napfelkeltére.
Elment.
Fájdalom volt bennem, de még attól több is. Éreztem, hogy a gyerekeim vele fognak tartani, és azt is éreztem, hogy egy magasabb akarat döntött így.
Elővettem a régi családi ékszereket, és két medált, két lánccal előkészítettem. A motívum a végtelen jelét formázta három azonos formában egymás fölött.
Most békésen aludtak. Virrasztva vártam a hajnalt.
Apám nem sokkal a napfelkelte előtt megjött. Nem szólt semmit, csak átölelt.
– Mennünk kell!
Gyermekeim mintha érezték volna, hirtelen öltözni kezdtek.
A férjem is felébredt. Mindannyian tudtuk az idő eljött.
Az ékszereket a gyerekek nyakába tettem és ennyit mondtam:
– Vigyázzatok egymásra, és ne hagyjátok el ezt a medált soha. Ez erőt, védelmet ad számotokra, és akárhová is vezessen sorsotok, ebből mindig fogják tudni királyi származásotokat.
– Leányom- szólt apám- életem legszebb időszaka volt, amit veletek együtt tölthettem. Ezredévek jönnek, mennek, az örök körforgás országútján talán még látjuk egymást. – gyengéden megölelt.
A férjemtől is meleg öleléssel búcsúzott. Gyermekeink komoly arccal meghitt tekintettel öleltek meg minket, majd a fejüket a homlokunkhoz érintették.
Ekkor láttuk meg a küldetésük lényegét. Ők csillagküldöttek voltak, és arra vannak hivatva, ha eljön az idő a Föld életében visszajönnek, hogy segítsenek az embereken.
Kéz a kézben mentek a sivatag felé, mely elnyelte őket.