Csepp a tengerben

Újból elindultunk megmaradt tevéinkkel. A víz nagyon megfogyatkozott, így csak a jó szerencsében bízhattunk, hogy olyan földre érünk, amely már ad számunkra, és állatainknak ivóvizet.

Gyötrelmes napok teltek el, amikor végre láthatóvá vált egy város körvonala. Mielőtt elértük volna hirtelen forgószél kerekedett. Mindenki próbált volna menedéket lelni, de nem volt hová menni.

Ezután már nem emlékszem semmire. Annyi maradt meg csupán a tudatomban, hogy férjem fogja a kezem.

Amikor ismét eszméletemre tértem este volt. Egy különös házban voltam, ahol sok ágy volt, és mind fehér. Be-be jött valaki a szobába, aki szintén fehérbe volt öltözve.

Mindenki olyan személytelen volt. Odajött hozzám egy asszony és gondterhelten szemlélt. Idegen nyelvet beszéltek. Különös volt az őket körülvevő energiamező is. Mindannyian kissé zaklatottak voltak. Sehol sem láttam nyugalmat ezen a helyen.

Már teljesen úgy éreztem magam, mint akit teljesen elfelejtettek, ekkor megjelent a fénylő gömb fölöttem, benne a hexagarmmal, és a szemmel.

– Hol vagyok?- kérdeztem kétségbeesve.

– Egy kórházban.

Bejött egy fehérköpenyes és kérdezett valamit. Furcsa módon a gömb sugallta, hogy mit akar tőlem ez az asszony.

– Hogy van?- kérdezte személytelenül.

– Köszönöm, hol vannak a többiek?- nyögtem ki magamon is csodálkozva, hogy beszélem a nyelvüket. Tudtam, hogy a gömb segített.

– Még egy férfi él a busz szerencsétlenség után. A többiek meghaltak.

– Busz? Mi az?- a gömb a háttérben villogni kezdett, értésemre adta, hogy nem jó kérdést tettem fel.

– Mindent elfelejtett a szerencsétlenség hatására, még sokkos állapotban van.-mondta a fehérköpenyes.

– Hol van a férjem?

– Egy férfi élte túl a szerencsétlenséget magán kívül, talán ő az őn férje.

– Miért nem fektetik ide mellém?

– A szabályzat tiltja!- a gömb villogni kezdett, tudtam, hogy nem szabad több buta kérdést feltenni.

– Hogy hívják önt asszonyom?

– Vándor vagyok.

– Látszik, még sokkos állapotban van.

– A férjemet szeretném látni.

– Még nincs abban az állapotban. – jött a válasz.

A gömb ismét villogott, hogy bízzam rá a dolgot.

– Mit néz ott asszonyom? Nincs ott semmi.

Nem mertem szólni, majd kisvártatva mégis megszólaltam.

– Hol a ruhám?

– Még nem veheti fel.

– Miért!

– Mert nincs abban az állapotban, nyugtató injekciót adjanak be neki!

Hirtelen megijedtem, mert egy másik fehér ruhás egy varrótűt tartott elém. Éreztem, hogy meg akar szúrni.

– Kérem, hogy ne szúrjon meg, hogy képzeli!

Ekkor két fehérruhás lefogott, és megszúrtak a varrótűszerű dologgal. Ordítottam, nem is annyira a fájdalom miatt, hanem azért mert tehetetlennek éreztem magam.

– Jó kislány!- mondta a fehérruhás a varrótűvel, majd belém lőtt valami idegen anyagot, amitől úgy érzetem magam, mintha leütöttek volna.

A gömb kétségbeesetten villogni kezdett. Amikor kimentek ezek a furcsa lények, akik nélkülözik a szeretet legapróbb jelét is a gömb oda szállt, ahol megszúrtak, és kiszívta belőlem ezt az idegen anyagot, majd villogni kezdett, hogy kövessem.

Nehezen fölálltam, és lassan követtem őt. Egy másik szobába jutottam, ahol csak férfiak voltak. Odaszegezve az ágyhoz. Több varrótű szerű lógott ki belőlük, és különböző megmagyarázhatatlan csövek.

Ekkor megláttam a férjemet. Ébren volt már. Megörült, ahogy meglátott. Látta fejem fölött a gömböt is.

Odamentem hozzá, és gyöngéden átöleltem.

– Örülök, hogy élsz?

– Én is boldog vagyok, hogy viszont láthatlak. – mondta.

– Hol vagyunk?

– Talán több száz évet előre mentünk az időben.

– Amiről az a tekercs írt, nagyon kietlen itt minden. Sehol egy lelket, testet, szellemet gyönyörködtető tárgy, vagy növény, vagy ember. Siralom itt minden. Nem csodálom, hogy a barlanglakó nem akarta ezt a kort megélni.

– Vissza kell menned, amíg megerősödünk, és utána innen megszökünk.

– Jó ötlet!- mondtam.

A gömb lassan villogni kezdett. Az időm lejárt sietnem kellett vissza az én szobámba.

Éppen, hogy beértem, amikor az egyik fehér ruhás asszony meglátott.

– Egy ilyen dózisú injekció után, még így rohan, hihetetlen. – mondta a társának.

Sikerült megúsznom a következő varrótűt.

A gömb mellettem imbolygott.

Visszabújtam az ágynak nevezett fekhelyre. A gömb mellém suhant, és ezt súgta.

– Három nap múlva jobban lesztek, akkor kérjétek el a ruháitokat, és az ékszereiteket. Fontos, hogy a családi ékszerek rajtatok legyenek.

Bólogattam önfeledten, egyszer csak egész csapat fehér ruhás jött. Elől egy asszony fején sapkával:

– Vizit van! Mindenkit a helyére kérném!

A gömb villogni kezdett, majd egy fiatalember fölé szállt. Ő is fehér ruhában volt. Ekkor az egyik fehér ruhás megszólalt:

– Richárd, kérném, hogy nézze meg ennek az asszonynak a kórlapját, és adjon pontos diagnózist!- a fiatalember odajött hozzám. Megfogta a kezem, és belenézett a szemembe, ekkor ismertem meg a fiamat. Majdnem felkiáltottam, de a gömb ott villogott kétségbeesetten fölöttem.

Könnyezni kezdtem.

– Fájdalmai vannak asszonyom?- kérdezte.

– Nem édes fiam, nincsenek. Boldog vagyok, hogy ismét láthatlak több száz év után. – a gömb kétségbeesetten villogott, és odaszállt közénk, majd a fiú füléba súgott valamit.

A fiatalember elvörösödött, majd elsápadt. A nagy fehér köpenyes tovább faggatta őt:

– Mi van fiam, nem figyel ide?

– De uram, de …

A többi betegnél szintén megálltak, és egy idegen nyelven diskuráltak róluk.

A fiam időnként lopva vissza-vissza nézett, és mosolyogni próbált.

Amikor elmentek izgatottságom egyre nőtt. Átléptünk időhatárokat, és ismét itt van legalább az egyik gyermekem.

Ekkor a folyosóról a férjem halk jelét hallottam. Kimentem hozzá.

Szórul szóra ugyan azt mondta el, mint ami velem történt. Összeölelkeztünk. Könnyeink boldogan utat törtek maguknak.

Ekkor megjelent a fiunk oldalán egy fiatal lánnyal.

Feismertük, Fatima volt az. Orvostanhallgatók mind a ketten, csak Fatima a szülészeten teljesít szolgálatot. Elmesélték, hogyan próbálnak segíteni az ide került embereken, mert talán, ha elesettek, akkor egy kicsit jobban hallgatnak a benső hangra, és hálásabbak a szeretetért. Fatima az újszülötteket próbálja olyan ösvényre terelni, hogy ott legyen bennük az a terv, hogy újra visszataláljanak a természethez. Néhány nap múlva kiengedtek bennünket a kórházból. Fatima, és Ahmed egy dobozba ültettek bennünket, mely büdös gázokat okádott, és szűk volt, de nem bántuk, mivel ismét együtt voltunk. A két gyerek még tartogatott számunkra meglepetést.

Egy szép, tengerparti ház előtt állt meg a büdös doboz, ahol ők laktak.

Megnyomtak egy gombot, és valaki onnan bentről visszaszólt.

Kissé hátraugrottunk meglepetésünkben. Az ajtó kinyílott és mi egy csodás kertben találtuk magunkat. Elébünk sietett egy idősebb férfi, amikor közelebb jött, akkor láttunk, hogy apám az.

Boldogságunk határtalan volt. Ezen az estén sokat meséltünk arról a több száz évről, ami már mögöttünk volt.