A kiáradás

Hamarosan egy lakatlannak tűnő helyre érkeztek. A fás, ligetes részen látszólag egy lélek sem volt. Nem messze egy templomrom maradványa látszott, ahol magányosan ült a szerzetes. Egyszerű ruhája nem volt piszkos, és ahogy rájuk nézett a szeméből egészen furcsa személytelen tekintet nézett vissza.

A gömb hirtelen az öreg mellé úszott a levegőben.

A szerzetes tekintete nem változott meg, holott éreztem, hogy rajtam kívül ő is látja a gömböt.

A teázó tulajdonosa mélyen meghajolt az öreg előtt, és kedvesen megszólította:

– Istennek tetsző tudó ember üdvözlünk, kérlek, fogadj bennünket!. E három ember szinte ismeretlen számomra, de az ékszereik olyan formájúak, mint a te szent lapjaid. Vettem a bátorságot, és ide vezettem őket hozzád.

Az öreg mély, átható hangján megszólalt. Először felém fordult:

– Légy üdvözölve, vándor, legyetek üdvözölve fény ura, és úrnője!

Hajolt meg előttünk.

– Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor megérkeztek, és visszaadhatom számotokra a szent örökséget, melyet őseim ősei bíztak rám életem 42. évében.

Most 325 éves vagyok. Őseim ősei pedig századokon át őrizték, és próbálták megérteni a lemezek üzenetét. Amikor elértem a 150. életévemet egy angyal szállt alá az égből, halványzöld ruhát viselt, és lilás fény vette körül.

Az angyal értésemre adta, hogy, amikor betöltöm a 325. évemet, meg fog jelenni itt egy pár, akik a fény urai, és egy vándor, aki beavatott, és egy fogadós, aki szintén ismeri a titkot. Tegnap töltöttem be a 325. évemet. Már vártalak titeket.

Elővett egy fáklyát és meggyújtotta.

– Kell a skorpiók, és a kígyók ellen. – mondta- most pedig kövessetek.

Egy alagút jelent meg előttük. Fiatalos fürgeséggel mozgott, mintha nem is 325 éves lenne, nem látszott többnek 50 évesnél.

A fénylő gömb a feje magasságában továbbra is ott volt.

Az alagút hirtelen jelent meg. Fényei és színei leírhatatlanul pompásak voltak.

A szerzetes néha suhintott jobbra, balra a fáklyával. valóban sok volt ott a csúszómászó.

Régóta nem járt ott senki. Ahogy haladtunk érezni lehetett a levegő egyre hűvösebb lesz. Mintha nem is egy alagútban járnánk, hanem egy időzónát lépnénk át.

Savanykás illat csapta meg az orrunkat. Jobbról egy vízfolyás volt, amely különös kipárolgással hívta fel magára a figyelmet.

– Savanyú víz, ne igyanak belőle!- szólt hátra a szerzetes.

Ahogy haladtunk egyre beljebb, még a ruha is ránk tapadt a nedvességtől.

Egyszerre csak egy kristálytiszta tó volt előttük, melynek partján egy csónak várakozott időtlenül .A szerzetes kihúzta a partra a csónakot, és intett, hogy szálljunk be. Lassan a tó másik partja felé evezett.

Mindannyian hallgattunk. A barlang, melyben ez a tó volt szinte szikrázott a fénytől, nem lehetett látni fényforrást, és mégis ragyogott

Partot értünk, és a sziklában láthatóvá vált egy kapu, melynek felirata már ismerősnek tűnt.

„ Őrizzük az életet, kertünkben nyílik már a lét, Halandó társaink életre kelnek, Jövendők sorsa a miénk.”

– Jöjjenek!- mondta a szerzetes.

Amikor a kapun beléptünk, mintha egy kellemes fuvallat érintett volna meg. Nem láttam semmi különös lényt, de mégis éreztem, hogy ott belül van valami, amely nem olyan élő szervezet, mint az enyém, de mégis él. Hirtelen egy női kórus hangját hallottuk meg. Látni nem lehetett semmit, a hang a sziklából érkezett.

Finom lágy, de mégis erős dallam jött a semmiből, majd megszólalt egy hang:

Női hang volt, de látni még mindig nem lehetett semmit.

– Jöjjetek beljebb!.- majd a szikla kettényílt és ott állt egy asszony. Az Istennő volt. Biztonságot sugárzott.

– Mindenek anyja engedd, hogy bevezessem hajlékodba a fény urát, és úrnőjét, a vándort, és a fogadóst, végül jómagamat.

Az istennő megszólalt, és mintha anyám hangját hallottam volna:

– Jertek közelebb!

Terített asztal mellett az égtájak angyalai ültek, valamint az elemeket megtestesítő angyalok.

Mindannyian jóságot, erőt, és biztonságot sugároztak.

Leültünk az asztalhoz, amely mennyei falatokkal volt teli.

A fénylő gömb, az asztal közepénél felemelkedett, és egészen a boltozatig kúszott. Az istennő meghajolt előtte, majd az angyalok felé fordult a következő szavakkal:

– Az őrzők kertje veszélyben van. Az ember mindent megtesz azért, hogy felboruljon az egyensúly, és már igen nagy nehézség árán tudjuk megtartani a Föld boldogságát. Az ember annyi bajt okozott a Földnek, és önmagának is ezzel, hogy igazán derekas feladat lesz ismét újraéleszteni az életet.

Őseitek sok-sok évvel ezelőtt 22 aranyozott lapon megnyilvánították azokat a szimbólumokat, amelyek ezekben az időkben segítséget tudnak adni az emberiségnek. Kövessetek, és átadom nektek e szimbólumokat.

Egy finoman megvilágított folyosón vezetett, majd a vége egy nagyobb terembe torkollott. Itt a falakon voltak a lemezek, melyek valóban 22 szimbólumot tartalmaztak.

– Mielőtt átadnám egy próbán kell átesnetek.

Majd a jobb oldali szikla részre mutatott, amely eddig sötétben volt. Egy pentagramm vált láthatóvá a sziklában, és ebben a pentegrammba egy emberi forma is bele volt vésve.

– Ez a mágikus ötszög, amely a mágiát, de egyben az embert is szimbolizálja.

Mindannyiótoknak egyenként be kell állni abba mélyedésbe, ahol az ember forma van.

Először a fény ura, és úrnője álltak bele. Különös volt látni, hogy kifénylik zöldes, kékes fényben a forma körülöttük, mintha egyedi mintát vett volna tőlük.

Amikor rám került a sor kicsit megilletődtem, mert tudtam, hogy valami nagy lépés ez az életemben.

Amikor már nagyon közel voltam éreztem, hogy meleg a szikla a forma körül. De nem volt kellemetlen. Beálltam az emberformába, és mintha hangot hallottam vona:

– Isteni lény vagy te is, és minden társad, aki itt él a Földön.

Szerettem volna megszólalni, de nem tudtam, így hallgattam tovább.

– Őrző vagy, akit az egyetemes intelligencia iderendelt ezekben a pillanatokban, hogy felruházzon a pentagramm erejével.

Kifénylett körülöttem a sziklafal. Pillanatra nem láttam senkit és semmit, mintha a semmibe tűntem volna el.

Amikor magamhoz tértem az indiai teázóban ültem, és két mosolygós ember vett körül. Halványan emlékeztem, hogy ők ketten a fény ura, és úrnője, de már nem volt rajtuk az a furcsa köntös. A nézésükben volt egy bizonyosság, hogy történt velünk valami. A teázó tulajdonosa éppen most búcsúzott egy szerzetestől, aki kicsit hunyorogva mosolygott. Pillanatra felénk fordult. és így köszönt el.

– Vándor! A fény ura és úrnője legyen veled további utadon!

Hirtelen az asztaltársaim felé néztem, de mintha pillangóvá változtak volna. Két szép kék pillangó körözött a fejem fölött, majd elszálltak.

– Köszönöm … kedves …. szerzetes- mondtam tagoltan, de immár ő is eltűnt.

A poros indiai piac összezsugorodott..A fénylő gömb is megszűnt.