Fehér asztalon fehér papír.
Könnycsepp csillog rajta.
Gyöngy lettem.
Minden oldalam fényes.
Fájdalmasan sóhajtott a kagyló.
Félti betokosodott terhét.
” Hány éjjel növesztettelek
Hány éjjel fájtál bennem,
Hány éjjel szerettelek volna elpusztítani.
Most, hogy elválok tőled, fáj bennem az üresség.
Most eleresztelek.”
Kitárul a kagyló.
” Gurulj! Nekünk már nincsen dolgunk egymással.
Menj, kicsi gyöngy! Ne nézz vissza!
– Nem fájnak már az éjszakák,
Nem fájnak már a nappalok. –
” Menj! Gurulj!”
A gyöngy elindul.
Remeg, keresi a fészkét.
Nincs az öreg kagyló,
Bezárult örökre.
Hová menjek?
Kavicsnak túl szép vagyok,
A homokban fénylek, de eltakar mind.
Kivetett a partra a hullám.
A nap boldog ma
“Fényemmel elárasztalak.”
Kacagó sugara körbeszalad rajta.
“Átmelegítelek.”
Lenyúl egy kéz.
” Hihetetlen, itt egy gyöngy?! Valódi?
Valódi.”
Ez itt az én gyöngyöm.
Fájdalmas éjszakákon át növesztette a kagyló.
Kisírta bele a lelkét.
Mától igazgyöngy fénylik a kezemben.
Mától könnyek keservén növök nagyra.
Mától én, én leszek.