Elöl süt a nap.
Felemelem a kezem.
A tenyerem a napé,
a fedele a tegnapé.
Kacsintok egyet hátra.
A mély sóhajból kacaj lett.
Hív a nap.
„Kérek egy keresztet!” –
mondja egy hang.
Kis füstös kocsma,
sárgás fény, beteg szem.
„Én is kérek egy keresztet!” –
mondja egy másik hang.
Ma búcsút intek az éjszakának.
Arcom beleolvad a holdba.
Fordíts le!
A holdban benne van a nap.
A csillagok boldogok.
Amott pislog egy.
álmosan, cinkosan vigyorog.
„Ahol én vagyok,
ott én nap vagyok.” – meghajol.
– „Ahonnan te nézel,
csak egy csillag.
Hozz le!
Indulj el a fény útján!”
Fénykürt, szól a dal.
„Billegsz még, kötéltáncos?
Az esernyőt dobd el!
Kezeidet bízd ránk.
Megsimítunk,
mindent adunk.
Indulj el a fény útján!”
Áttetsző kövek,
lelkeden játszik egy kéz,
Do – re – mi.
A fájdalom megszűnt.
Dal, tánc, ütem.
Ma már élem,
a véremmé vált az élet.
A félelem nyúlós ragacsa
lehámlott.
Lá – fá – mi.
Milyen szép.
A holdba burkolózok.
Sejtelmes fény gyúl belőlem.
Élek.
Búcsúzom.
Kezem emelem,
tenyeremen fény.
Visszhangzik a csillagon.
Édes teremtő Isten!