Sárguló virág, fény és víz,
íze van a levegőnek.
Puha, érett drappja simogat.
Kitüremkedés, megannyi jel.
Friss zöldek,
kiszáradt a föld.
A lélek száll.
Megül a felhők korlátján.
Kacag, szívből.
Hintázik egy kisgyerek,
nézdegél.
Süllyed, emelkedik.
Lábánál érinti az eget.
Fejét hátrahajtja,
kacag.
Lobogón, kéken villognak a képek.
A festő kezében kréta.
Olyan kék ma minden.
Előbújik egy arc a képből.
Kékek cikáznak.
Álmok dobálóznak.
Párizs… kék… India… arany…
Kiált egy hang:
„Ki tud kékkel festeni?”
A fény beszűrődik a képbe.
Visszanéz egy szempár.
Árnyék és fény,
könny és talány.
A kő előbújik.
Aranyos sárgája melenget.
Víz csobban,
érett szőlő hív.
Fehér haja ráborult a képre.
Fények pattannak szerteszét.
Száguldó lovak
puha zöldben látszanak.
A festő átfordította a fényt.
Minden ágon egy arc pihen.
Szigor és lilás lágyság.
Homokozó gyerekek.
Ezt a képet nem adom!
Kék – a múlt!
A jövő elindult.
Töredezik a száraz jég,
felszínre jön a fény.
Élünk, lobogunk, kacagunk,
szánkat érett szőlő édesíti.