Az életem egy zöld dosszié.
Hideg van, nyirkos az idő.
Kinyitom.
Látok egy barna árnyat.
Szól az orgona.
Meghajolok,
átlépem a küszöböt.
Tudom, az időtlen hangszer
nekem zúg.
Érted tettük, te gyerek!
Nyújtottad a kezed.
Adtunk neked.
Tudod, a zöld dosszié az életed.
Nyisd ki!
Arany lapon égszínkék írás.
Kicsit maszatos.
Ákom-bákom gyerek vers
„Szeretlek, anya!
Ma nem lehet.
Holnap elmegyek.”
Lapozz!
Látod a sivatagi napot?
Skorpió neszez.
Félelem.
Feléd nyúl egy kar.
Barna, inas.
Elhúz a veszélytől.
Nézed.
Törött, beteg tekintet.
Melyik a veszélyesebb?
Lépj!
Párizs.
Harmónika.
Cigaretta füst.
Szemüveg fénye csillan.
– „Szeretlek” –
mondja a csendes barnaság.
– „Jó leszek.” –
Megsimogatom.
Őseid ereje, hajad fénye,
nomád erő.
Kialvatlan álom.
Végigsimítom a levegőt.
„Jó leszek – mondja -,
ma jó leszek.”
Füstbe burkolózik.
Szerteszáll.
Ő vibrál a képben.
Ma mondom: „Jó leszek.”
Véges talány.
Siklik a papír,
kicsúszik a kezemből.
„Szeretsz?” – kérdi.
„Szedem a virágokat.”
Jáspis-kősikoly.
Ne menj még el!
Tenyeremen tartalak.
Barna a kezem.
A kő te vagy.
Fényes.
Tartós.
Kérem a kezed.
Kicsi.
Valami vibrál.
Fények gyúlnak,
hajoljunk meg, kedves,
a taps nekünk szól.