Szeretet befogadása

Ültünk a tengerparton és szemléltük Vénusz fényét.

Fatima törte meg a csendet:

– Kezdem érteni, hogy hogyan, ahol a legnagyobb a hiány bennem, ott nincs egyensúly.

– Igen, és ahol a legnagyobb a félelmed, ott van a legnagyobb egyensúlyvesztésed, és ezt az egyensúlyvesztést próbálják az emberek ennivalóval, édességgel, kábítószerrel, alkohollal, túlzott szexualitással pótolni. Csak akkor lehet ezt megszüntetni, ha feltárjuk a legmélyebb okot.

– Az csak a szív megnyitásával lehet. – tettem hozzá.

– Igen, a szív ereje néha, ha bezárul akár ölhet is. Csak a nyitottság, és a szeretet adhat erőt. A szív ajtaja, ha kitárul, akkor minden a helyére kerül.

– Nem annyira könnyű a szív ajtaját mindig nyitva hagyni. – mondta Ahmed.

– Valóban, de a valódi szeretet bölcs is, ő a kulcs.

– Hogyan tegyük mégis. – tette fel a kérdést Ahmed.

Mindannyian apám felé fordultunk. Most szinte szivárványszínű fény vette körül.

Nem szólt, csak sugárzott belőle a bizalom, szépség, erő, biztonság.

Szavak nélkül voltunk órákig, amikor fel-fel bukkant egy-egy gondolat, már erejét is veszítette, mert ebben a fényben a gondolat nem tudott megélni.

Jött néhány érzés, amely szintén magával húzta a hozzá tartozó elvárást, ebben a fényben ez sem tudott megmaradni.

Tudtam, hogy apám bármit is mondana, most elillanna, mert nem fontos a szó.

Lassan a kérdések is elfogytak, csak voltunk.

A külvilág zaja néha még behatolt tudatunkba. Hallottuk a tengert, és láttuk az éjszaka fényeit, de sem éhség, sem szomjúság nem volt bennünk.

Vénusz leszállt közénk. Csodálhattuk volna, mint egy gyönyörű nőt, de nem tettük. Ott ült velünk, és csak mosolygott. Szépsége természetes volt.

Ekkor kinyílott tudatunk, és láttuk mindazt, amire választ vártunk. Nem szavak, nem képek formájában, hanem a Minden költözött oda hozzánk. A kérdésekre adott válaszoknak sem volt már jelentősége. Azt tudtuk, hogy jó együtt lenni a csöndben.