Rohanás, magány

A hajnal felkelő napja egy új élet üzenetét hozta.

Férjemmel egymásra néztünk, és ugyan azt gondoltuk: elindultunk gyermekeink nyomdokán. Előkészíteni az utat nekik, hiszen minden nemzedék egy újabb nemzedéknek tapossa ki az ösvényt, aki pedig nem kapott ilyen örökséget bizony nehezen boldogul ebben a világban.

A sólyom velünk volt. Néha előre engedtem, és ilyenkor mindig boldogan körözött, majd vissza-visszatért hozzám.

Előre jelezte a vihart, ilyenkor próbáltunk valahol menedéket találni magunknak. Egy ilyen vihar elől menekültünk be egy barlangba, mely utunkat keresztezte. Régi, letűnt korok üzenetét adta vissza a barlang, melyben rajzok voltak, és az egyik szolgáló egy agyag edényben egy régi pergament talált.

Ősi nyelven volt íródva, melyet csillagjósunk tudott olvasni.

Ezen az estén szemernyit sem aludtunk, mert kint tombolt a homokvihar, a barlangban talált tekercs tartalma mindenkit felvillanyozott, így a csillagjós olvasni kezdte.

„A vihar elől ide menekültünk. Az ég ura azonban negyven napos vihart bocsájtott ránk, így elkezdtem írni ezt a történetet, ha meghalok legalább maradjon utánam valami. Erőm egyre csak fogyott, de mégis mintha isteni erő költözött volna tagjaimba, írtam. Élelmünk elfogyott, az emberiem mind lassan meghaltak. A vizünk is elfogyott, akkor felajánlottam magam Istennek, hogy vegyen magához. Azonban neki más terve voltak velem. Már harmadik napja nem ittam egy csepp vizet sem, és csak a leghűségesebb szolgám volt már mellettem. Tehetetlenül feküdtem a földön, amikor tisztán hallottam egy hangot:

– Légy, aki vagy! Tündökölj ó ember!

Végső elkeseredésemben sírtam, bár könnyeim is alig voltak, azt a néhány cseppet a számhoz irányítottam.

Ekkor ismét szólt a hang:

– Kelj fel!

Hallottam ugyan, de képtelen voltam felkelni, de a hang ismét szólt:

– Kelj fel! A hajnal esőt hoz. Menj ki a szabadba!

Ebben a sivatagban még nem láttak esőt, de hittem a hangnak, és kikúsztam végső erőmet is igénybe véve.

Tűzött a nap, tudtam, hogy csak lázálom volt, és azt is éreztem, hogy hamarosan meghalok. Azonban az eső valóban eleredt, és én pillanatok alatt felépültem. Ám az eső nem akart elállni. Újabb megpróbáltatás következett. A víz elborított mindent. Szerencsére a barlang jóval magasabban volt, mint a talajszint, így biztonságban voltam.

Vártam, tétlenül, bár minden erőmmel azon voltam, hogy valamit tegyek önmagamért, de a megoldás nem látszott. Ekkor látomásom volt, a Földünket láttam. Sok száz évet előre mentem az időben. Láttam, hogy az emberek teljesen más öltözetben vannak, mint ma, és azt is láttam hogyan rohannak. Ez volt legjellemzőbb rájuk, hogy siettek mindenhová. nem tanultak meg a jelekből olvasni, és így megbetegedtek. A legkülönbözőbb kórok jöttek ki rajtuk, és még ebből sem tanultak. Mindig csak rohantak, és elfelejtettek szeretni. Ez volt a legborzasztóbb, hogy mindent kitaláltak annak érdekében, hogy eltávolodjanak egymástól. Elkezdték egymást a szeretetlenség eszközével irtani. Oly borzalmas volt, amit láttam, hogy azt kívántam, hogy soha ne éljem meg azt a kort. Kértem Istent, hogy vegyen magához, hogy ne kelljen látnom tovább ezt a látomást. De Istennek más volt a terve velem. Írd meg amit láttál, elrettentésül, hogy akik megtalálják az írást legalább tudják, hogy mi a Föld jövendője.”

Annyira előttünk volt ennek az embernek a látomása, hogy megdöbbenésünkben szinte alig értettük, hogy így is lehet majd élni, hogy képes lesz az ember eddig eljutni. A barlanglakó üzenete elért hozzánk, de nem tudtuk, hogy mit kell igazából tennünk, ekkor megszólalt a csillagjós:

– Herceg, és ön asszonyom csillagvérből valók. Kérem önöket, hogy ahol csak járnak, mindenütt vessék el a szeretet magját!

Tudtuk a feladatunkat, de volt bennünk némi kételkedés, ha az ember eljut idáig nem fogja meghallani a szeretet hangját, mert már régen elfelejtette.