Az igaz szerelem

Még alig ébredtem meg, amikor belülről valami kopogtatott bennem. Hirtelen tettrekész lettem. Sebtében felöltöztem, és fejemre tettem a kendőt, hogy a szemem kivételével eltakarjam az arcomat. Kint még hűvös volt. A látóhatár széle éppen hogy pirkadt. A sátrakból már füst szállt föl. Meggyújtották az első reggeli tüzet. Tea forrt, és az imádság kellemes ereje hatotta át a levegőt.

Hívott a sivatag. Lassú léptekkel haladtam, mintha minden lépés egy- egy gondolat lenne. Magam mögött hagytam már a sátrakat, a tevéket, és a fel-fel szálló füst illatát.

Egyszer csak megálljt parancsolt a bensőm. Egy fénybe burkolózott lényt láttam magam előtt. Kék volt a körvonala. Valamilyen szellem lehet gondoltam. Kezében vándorbot volt. Finoman kezdett kibontakozni az ismeretlenségből.

– Vándor úgy hiszed, hogy szomjazó ajkad most megelégedik ennél a kútnál?

Szíven ütött a kérdés.

– Még nem is ismerem őt.- szabadkoztam.

– Vágyad látszik rajtad. Eljött az idő, hogy olyan táncot lejts, amely kebledre öleli a régen várt tavaszt. Testvéreid üzenik, hogy tégy belátásod szerint.

– Hoztam tőlük puha kelmét, ékszert, illatszereket, melyek itt a Földön nem léteznek. Ha csak ennyi lenne a hozományod, azzal is egy életre elvarázsolnád a herceget. De neked nem csak ez a dolgod. A vándorlásod itt a Földön életed végéig tart. Sok földet, és sok népet kell még megismerj.

A látomás szertefoszlott, de az égi ajándék ott maradt. Lehajoltam, hogy fölvegyem.

Nagyon könnyűnek találtam a kelmét, amely omlott ujjaim között, az ékszerek egy dobozban voltak. Kinyitottam a fedelét, és akkor dalt hallottam, az indulónkat:

„ Őrizzük az életet, Kertünkben nyílik már a lét, Halandó társaink életre kelnek. Jövendők sorsa a miénk.”

A dobozban egy diadém volt, drágakövekkel kirakva.

Egy medál, mely az összeolvadás, és a szerelem szimbóluma régi időktől fogva, és egy melltű, mellyel a ruhát kell összetűzni.

Kis üvegcsét találtam még, melyben mennyei illat volt. Hozzá foghatót nem ismertem földi életem során.

Mikorra a sátorhoz értem, már javában fent volt a nap.

A szolgáló szalad elém.

– Asszonyom megijesztett, hol volt? Már mindenütt kerestem. Üzentek a herceg sátrából, hogy megérkezett, és az esti lakomára várja önt.

Nézze, még ajándékot is küldött. Elébem tette a ládát, mely dúsan mintázott volt.

Kinyitottam a fedelét, nem volt benne semmi. Ahogy fölé hajoltam hirtelen meleget éreztem, és látni véltem benne egy arcot. A herceg arca volt, akit álmaimban már láttam. Kicsit emlékeztetett a kereskedőre, és a szája őrizte a koldus mosolyát.

Tűnődő mosoly ült rajtam. A szolgáló értetlenül nézte az üres dobozt.

Asszonyom látott benne valamit?

Igen, egy arcot, az ő arcát.

A szolgáló kíváncsian meredt rám, majd belenézett, és felsikoltott.

– Asszonyom, ez varázslat! – fordult el a doboztól, mintha parazsat érintett volna.

– Leila, van itt valami férfi gúnya?

– Nincs, de szerzek asszonyomnak.

– Magadnak is, de senki nem tudhatja meg!

Hangtalanul eltűnt, majd kisvártatva visszajött.

Felöltöztünk gyorsan, oldalunkra kardot kötöttünk.

Elvegyültünk a sokaságban. Minden új volt számukra férfi gúnyában.

Lassan a herceg sátra felé értünk. Látszott a sürgölődés, készültek az esti lakomára.

Fehér paripát vezettek a sátor elé. Akaratlanul is látniuk kellett.

– A hercegnek hoztuk. – mondta a lovász- szóljatok neki!

Az ajtón álló hamarosan megjelent. Most láttam először igazán közelről őt. Selyem köntöse szétnyílt a mellkasán. Bőre kissé kreol volt, és fénylő. A keze szép mívű, izmos, hosszú ujjai voltak. A fején nem viselt semmit. Szabadon omlott vállára hullámos haja. Megveregette a ló nyakát.

– Igazán pompás állat. Az arab telivérek minden erénye benne lüktet.

– Hirtelen felugrott a hátára.

A paripa egyet nyerített, majd ágaskodni kezdett. A hercegnek sikerült megtartania magát rajta.

– Pajkos, de még fiatal úgy látom, kevesen ülték meg őt.

– Igen uram, neked készítették elő, hogy méltó társad legyen utadon.

– Hé legény amott! – kiáltott hozzám a herceg.- ne tátsd a szád, fogd a lovat vezesd a karámba. Délután kilovagolunk! Akarsz a lovászom lenni?

– Igen uram. –mondtam erőltetett férfi hangon.

– Jöjj, be ifjú, a sátramba!- mondta.

Inamba szállt a bátorság. Lovagolni igaz tudtam, de ilyen közeli ismeretségre nem számítottam.

– Honnan jössz legény?

– Gízából uram.

– És mit kerestél ott fiam?

– A piramisok titkát kutatjuk néhány társammal.

– Melyik országból jöttél?

– Magyarországról uram.

– Hát az az ország meg hol van?

– Túl a tengeren, túl a hegyeken van valahol egy szép medence a Kárpátok hegysége övezi. Oly dús a fű, oly jó a levegő, oly ízes a vad húsa, és patakok ontják a kristálytiszta vizet.

– Érzem, amit mondasz legény. Meg vagy hívva hozzám ebédre.

Kicsit megszeppentem, ebédre, már mentem volna minél messzebb tőle, de nem lehetett kibújni a meghívás elől.

– A szolgád is a vendégem.

Leila hamuszürkén állt ott, nem tudta mi lesz ebből.

– Hát azt mi lelte ott?- kérdezett Leilára mutatva a herceg.

– Uram az éjszaka kivette belőle az erőt.

– Asszonnyal, vagy lánnyal háltál?

– Igen.- nyögte ki Leila erőltetett hangon.

– No nem baj fiam egy jó tea majd helyre hoz.

Behívott bennünket a sátrába. Ott bent pompás szőnyegek, és párnák voltak. A szolgálók mindent felékesítettek. Sietve hozták a teát.

– Ma látom meg a jövendőbelimet. – újságolta.

Érdeklődéssel fordultam felé.

– Honnan származik a nemes hölgy?

– A csillagokból fiam.

– A csillagokból?

– Ismered a Plejád csillagképet? Onnan ígértek nekem egy asszonyt a hét közül.

– Mit tudsz még róla uram?

– Csak a szemét láttam eddig. Kereskedőnek öltöztem, és szőnyeget kínáltam neki. Szép a bőre is, világos, fehér asszony, olyan fehérbőrű, mint te fiam.

– Nocsak.- mondtam köhintve.

– Ma este látom meg igazi fényében. Érzem őt, és tudom, hogy nekem szánta az ég ura. Fiam, mit szólnál egy lovagláshoz?

– Boldogan herceg. – bólintottam, de szívem a torkomban kalimpált.

Odakint felszerszámozták a lovakat.

Hamarosan a sivatag íze ott volt az orrunkban.

A paripák csodálatosan száguldoztak.

Egy romvárosnál intett felém a herceg, hogy álljunk meg pihenni.

– Ez a hely őseim szellemét őrzi. Több nemzedékkel ezelőtt éltek itt pompában, és fényben. Apám király volt, és nem kevésbé pompás asszonya, az én drága anyám, pedig királynő. Sajnos már nem élnek.

Megértően néztem rá.

– Fiam, neked van-e testvéred?

– Igen uram van, hat nővérem.

– Akkor lehet elég baja a szüleidnek, ennyi lányt férjhez adni?!

– Igen uram. Nincs könnyű dolguk.

– Aztán milyen mesterséget tanultál te abban a messzi országban?

Hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondjak.

– Nem akarsz róla beszélni?

– De, szívesen. Mindig érdekeltek a misztikus tudományok. Sok könyvet olvastam, és tanultam nagy mesterektől is.

– Látom, hogy a bőröd és a kezed is szinte nőies, nem férfimunkához szokott.

– Valóban, ahonnan én jöttem a szellem erejének nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a fizikai erőnek.

– Lovagolni azonban tudsz, és a kardforgatáshoz értesz-e?

– Igen uram.

– No lássuk csak!

Erős volt hozzám képest, de én is megtanultam a kardforgatás tudományát, és azt is, hogyan védhetem meg magam, tőlem sokkal erősebb embertől.

– Lám, csak tudsz valami férfias dolgot is. Lennél-e az én deákom?

– Uram, attól tartok, hogy más szerepet szánt nekem az ég.

– Engem még nem utasított vissza senki. – mondta rosszallóan.

– Uram, jó okom van rá, hogy ezt mondjam.

– Rendben fiam, vendégem vagy, amíg az neked is jólesik. Szeretem a közelségedet.

Mosolyogtam magamban, majd újra lóra ültem.

Pillanatokra meg is feledkeztem, hogy melyik nemből való vagyok. Önfeledten száguldoztam mígnem a szél elsodorta fejemről a turbánt.

A herceg hirtelen megállította a lovát, majd rám kiáltott:

– Hé te legény, nem leány vagy te?

Elővettem minden lovagló tudományomat, és meg sem álltam az oázisig, ahol hirtelen leugrottam a lóról, és elvegyültem a tömegben.

Amikor már a sátram biztonságos hűvösében ültem Leila rontott be lihegve.

– Asszonyom, annyira aggódtam.

– Meglátta az arcomat, és a hajam is lobogott a szélben.

– Most mindenütt magát keresteti.

– A nemjóját! Ide nem jöhet be hívatlanul.

Átöltöztem, és vártam a sorsom beteljesedését.

A herceg emberei erre is jártak, de a háziasszony nem engedte be őket, mondván, hogy készítik elő a herceg leendőbeli aráját.

Az este óvatosan, de biztosan eljött. Magamra öltöttem azt a ruhát, amelyet testvéreim küldtek számomra, és fejemre tettem a diadémot. A láncot a medállal szintén felvettem, majd ujjamra húztam a smaragd gyűrűt, melyet a sólyom hozott. Az illatszerből hintettem magamra, majd vártam.

Eljött az idő, a háziasszony szélesre tárta a sátor ajtaját és meghajolt a herceg követei előtt.

Felálltam. Lefátyolozott alakom tiszteletet parancsolt.

A szolgálóleányok kíséretében átvittek a herceg sátrába. Ott fényesen világítottak a mécsesek. Leültem a számomra kijelölt helyen. Fátylaim eltakartak ugyan, de mégis sejtették körvonalaimat. Az illat melyet testvéreim küldtek zavarba ejtette a meghívott vendégeket. Hamarosan megjelent a herceg is teljes pompában. Soha nem láttam nála szebb férfit. Délceg volt, férfias, és mégis szelídnek látszott. A szeme csillogott a fényben. Mosoly nem volt az arcán.

– Nemes hölgy üdvözölve légy sátramban!

– Kedves herceg öröm számomra az itt lét veled- válaszoltam.

Sorban felszolgálták a fogásokat, majd a dobok készülődtek az ünnepséghez.

– Kedves herceg, tudom, hogy ez nem illő nálatok, és táncosnő sem vagyok, de hagy rójam le tiszteletemet azzal, hogy megmutatom számodra táncművészetemet.

A herceg bólintott. A dobok megszólaltak. A vérem megiramodott. Ahogy Virginia tanított úgy tartottam a kezem, és lágyan megindultam, majd egyre vadabbul táncoltam mígnem már nem is én voltam, hanem a tavaszi szél járta a táncot. Hol erre, hol arra libbenve.

A dobok lassan halkultak. Meghajoltam.

A herceg megszólalt:

– Hölgyem az ön tánca elbűvölt. Engedje meg, hogy meghajlásommal fejezzem ki elismerésemet.

Ezután ő következett a táncban. A kardjával táncolt. Férfias, igazán vad virtuóz táncot járt.

A dobok lassan elhalkultak. A herceg mellém ült. Belenézett a szemembe.

Megismert, hirtelen harag suhant át az arcán, majd engesztelő hangon megaszólalt.

– Neked ajándékozom a lovat, melyet ma megültél.

– Köszönettel elfogadom.

Az éjszaka egyre öregebb csillagaival világította be az eget.

A zenészek szedelőzködtek, a szolgák megvetették az ágyat.

Magunkra maradtunk. Lassan levetette feslő ruháit, majd szorosan magához ölelt. Az ajka míves vonala csendet varázsolt a számra. Mohón csókolt, kortyolt belőlem, majd kezdte rólam lehántani a fátylakat.

Már csak a derékláncom volt rajtam. Nézett, majd önfeledten megcsókolta az anyajegyet a melleim között.

Érintése meleg volt, és mégis borzongató. Tudtam, hogy érett, tudó férfivel van dolgom.